Ma ismét sikerült felbosszantanom magam, és egyben el is szomorodtam kicsit.. Az történt, hogy egy általam olvasott természetbarát magazin közösségi oldalán lehoztak egy cikket az erdőben bringázásról. Én is írtam már erről a témáról cikket a Flowcycle hasábjaira, kérdéseimre a Pilisi Parkerdő szóvivője adott válaszokat. Nem ezzel volt bajom.

Tény, hogy a mostani szabályozás bringás szemmel eléggé tarthatatlan. Tény, hogy az elmúlt években a terepkerépározás hatalmasat fejlődött és hazánkban ezeket az igényeket a jelenlegi szabályozás nem támogatja. Ennek ellenére én azok közé tartozom, akik legálisan próbálnak tenni mindkét oldal érdekei alapján. A természeti értékeket védeni kell, ez nem kérdés. Az sem, hogy ha van egy ilyen volumenű igény a kerékpárosok részéről, azzal fejlődni kell. Én látok elindulni egy pozitív együttműködést és vannak előremutató kezdeményezések bringaparkok, kijelölt bringapályák építése terén. Nyilván sokkal több kellene, de több éves elmaradásban vagyunk az igényekhez képest, ezt nem lehet azonnal behozni. Mindkét oldalnak rugalmasnak és kompromisszumkésznek kell lennie.

A fent említett bejegyzést azonban kifejezetten provokatívnak gondolom, és ez nem helyes. Értem én (közösségi médiás szakemberként), hogy kell a kattintás, meg a felfelé ívelő olvasottsági mutatók.. De könyörgöm! Most, mikor az emberek nagyrésze ilyen borzasztóan feszült idegállapotban van MIÉRT KELL TOVÁBB SZÍTANI A FESZÜLTSÉGET?! Egyáltalán nem hiszem, hogy ez bármelyik oldalnak is jó lenne! Igen, én bringásként is gyakran anyázok idióta "túrázóktól"... De nem az a megoldás, hogy ugrasszuk még jobban egymásnak a két oldalt! Pont, hogy elfogadásra és együttélésre kellene tanítani! Gyalogosból és bringásból is van bunkó, ez nem azon múlik, hogy az illető biciklin ül vagy sem. Ez a hiányos neveltetésének a következménye. Ne általánosítsunk már, hogy a bringások mindig megszegik a szabályokat, nem tisztelik a természetet és amúgy gyilkosok is, mert úgy kell tőlük félreugrani szegény természettisztelő túrázóknak. Könyörgöm fogadjuk már el egymást! Van bőven hely mindkét félnek az erdőben és igenis el lehet egymás zavarása nélkül is férni. Külföldön ez működik.. Mondjuk bringapark is több van. 

Én próbáltam meggyőzni néhány embert ez alatt a bejegyzés alatt, de hamar be kellett látnom, hogy a legtöbben teljesen korlátoltak és elutasítóak. Aki más mint ők, vagy másképp gondolkodik, mást szeret, azt nem értik. Rájöttem, hogy itt sokkal nagyobb a gond, hiszen nemcsak a bringával van bajuk.. Hanem azzal, hogy a másiknak hogy lehet más a jó, mint nekik. Nem értik, hogy nem vagyunk egyformák és mindenkit a maga valójában kell elfogadni. Lépjünk már ki a saját kis buborékunkból és fogadjuk el, hogy bizony KÜLÖNBÖZÜNK. Attól még ugyanúgy EMBER a másik is, hogy bringás/túrázó, szingli/családos, homo-/heteroszexuális. Kicsit legyünk már elfogadóbbak a MÁS emberekkel könyörgöm! Általában gyerekként még elfogadóbbak vagyunk, aztán ez sokunkból teljesen elveszik, kiölik az ilyen uszító és kirekesztő kattintáshajhász megmozdulások. 

Én továbbra is igyekszem MINDENKINEK köszönni az erdőben, figyelek gyalogosra, bringásra és a természetre egyaránt. Egy biztos,a természetben mindannyian csupán vendégek vagyunk, így illik ehhez méltón viselkedni akár bringásként, akár gyalogosként. Higgyétek el, megy ez békésen egymás mellett is!

Furcsa gondolatok támadtak bennem az elmúlt év történéseit visszanézve. Ugyan ez a blog elsősorban nem erről szól, de mivel én, mint ember vagyok a blog mögött, talán itt vannak a legjobb helyen ezen gondolataim is.

Az én életem pont még a járvány előtt vett egy hatalmas fordulatot és választottam a szabadságot sok-sok év fix munkaviszony után. Emiatt egészen másképp is éltem meg a járvány tavalyi évét, mint a legtöbb ember. Én elsősorban a rám szakadt szabadságot és a saját erőmet, határaimat igyekeztem befogadni amikor rázúdult a világra a covid. Így az én tudatosan magamra vállalt függetlenedésemben és itthonlétemben nem igazán jelentett akkora törést a járvány. Szerencsére a tavalyi évben még nem volt jelen a mostanra már mindehová bekúszó félelem ezzel a vírussal szemben és eddig hála az égnek a családunkat is megkímélte ez a gyötrelem. Ennek ellenére én is ugyanúgy érzem, és nap mint nap szembesülök a tragédiákkal és itt van bennem a félsz is, hogy ezt valószínűleg mi sem fogjuk megúszni. 

Azonban ami még inkább ijesztő, hogy mennyire torzulnak az emberek, mennyire borul meg a világ ettől a járványtól. Egyre nő a feszültség az emberek között, hihetetlen indulatok szabadulnak el és válnak irányíthatatlanná. Az ember úgy lett megalkotva, hogy a gondolatainkban, döntéseinkben mindig jelen vannak az érzelmeink is. Ezért különbözünk a mesterséges intelligenciával ellátott eszközöktől, ezért vagyunk egyben sokkal gyengébbek és egyben sokkal erősebbek is a szuperszámítógépeknél. Tehát az aktuális érzelmeink mindig megjelennek viselkedésünkben - kinél erősebben, kinél gyengébben. Vagyis az, hogy most ennyire pengeélen táncol az emberiség az a világjárvány okozta érzelmi stressztől van. 

Erre személyiségünktől, élethelyzetünktől, intelligenciánktól és még csomó egyéb tényezől különbözően reagálunk.. Van aki jobban, és sajnos vannak, akik nagyon rosszul. Itt jön a gondolatindító kérdés: mit tehetünk mi ebben a helyzetben?

Ezen agyalok én is, és bevallom, dilemmázom a megoldás felett.. Az én mostani élethelyzetem lehetővé teszi a szeparációt, úgymond leválást a világról. Elbújhatok, járhatom az erdőt, kerülhetem az embereket - jelenleg elég jól ki tudom zárni a külvilágban zajló szörnyűségeket - ha úgy érzem erre van szükségem. Egyértelmű, ez egyfajta önvédelem, struccpolitika ha úgy tetszik. Nem tagadom, az én elmúlt évem így telt. Amit arra érdemesnek tartok, az bejöhet az én kis világomba, amit nem, azt kinnhagyom. Ez ugyan sokak által irigyelt "lehetőség", de én mégsem vagyok ezzel tökéletesen elégedett.. Mert itt van bennem a másik gondolat: tudnék-e ÉN valamit tenni azért, hogy jobb hely legyen a világ, változzanak az emberek? Talán ez a bejegyzés is pont ezért született.. Azt érzem, hogy tennem kéne érte valahogy. Kicsit talán bűnösnek is érzem magam, hogy a szaktudásom, ismereteim nem arra használom, hogy javítsak - akárcsak mikroszkópnyi méretűt is a mostani helyzeten. 

Mindenkit arra bíztatnék, hogy figyeljen oda magára és amennyire lehetséges a környezetére is. Nyilván, ha valaki nagyon rossz lelkiállapotban van, az az elsődleges, hogy ő maga jobban legyen! Adni ugyanis csak az tud, akinek van miből. Most olyan rendkívüli időket élünk, amikor nem hogy ajánlott, de kell is segítséget kérnünk ha tartósan rosszul érezzük magunkat. Baráttól, családtól és ha kell, szakembertől is. Ez nem szégyen! Tegyünk magunkért, a mentális egészségünkért, mert ezt a világot csak mi emberek tehetjük jobbá! 

Az erdő, a természet közelsége érezhetően gyógyító hatással van lelkünkre. Mindenkiére. Amikor csak tehetitek, menjetek és használjátok ki ezt az ingyenes hangulatjavító terápiát. Tegyetek magatokért és egymásért - figyeljünk egymásra jobban!

Rég volt bejegyzés a blogon, és igen, jól érezhettétek, hogy eltűntem picit.. A magyarázat abban keresendő, hogy nagyjából két hónapja nem bringázom, és ezt elég rosszul viselem. Januárban még a bringával voltak gondok, majd lecsapott egy váratlan egészségügyi probléma. Okokat még nem tudok, de a jobb kezem zsibbadt és fájt, nem tudtam vele semmit csinálni. Két hét teljes off és különböző kuruzslások eredményeként most már úton vagyok a javulás felé, de ez hosszabb menet lesz. Sajnos most a covid miatt az egészségügyre abszolút nem támaszkodhatom, így kb. az öngyógyítás útját járom.. eddig sikerrel :)

A lényeg: még nem bringázom. Azonban mint azt a címben is írtam sosem adom fel... Igazi talpraálló művész vagyok! :) Mióta kiesett a canga az életemből, azóta naponta rovom a 7-8 km sétákat, illetve kis belefutásokat. Most ez van, ez tart mozgásban. A héten viszont már megcsinálom a tavaszi nagy bringakarbantartást, és nyugdíjas minitávokkal terveim szerint újra nekifutok a cangának.. Ez most nem csak fizikailag nehéz, de lélekben még nehezebb újra visszaülni a nyeregbe. Próbálok igazán apró lépésenként haladni. A tesztkörön kiderült, hogy a fékezés még nem tökéletes és súlyt se nagyon tudok terhelni a jobb kezemre. Próbálom optimistán nézni és bízom benne, hogy idővel ez is visszajön. 

Az áprilisi idei első versenyem szerencsére (igazából a covid miatt) eltolták júniusra. Ezt égi jelnek veszem, és remélem addigra összekaparom magam bringásan is! :) és persze #nevergiveup

2020 egy igazán kemény év sokak számára, de még akiket kevésbé súlytanak a gondok, azok is szembesültek idén meglepő dolgokkal. Nem szeretnék panaszkodni, mert úgy gondolom az végképp nem visz előre bennünket. Pont arra szeretnék rámutatni, hogy ezekben a kemény időkben mindannyiunknak szüksége van arra, hogy valahonnan visszatöltse az elveszett energiáit.

A mindennapok harcai, aggodalmak, gondok ugyanis észrevétlenül, de folyamatosan apasztják az engergiaszintünket. Meg kell találnunk azt a tevékenységet, ami visszatölti ezeket. Ez legtöbbünknek más, és sokan nem is tudják, hogy mi az ő töltőjük. Nem olyan bonyolult erre rálelnünk, csak kicsit időigényes és odafigyelést igényel. Figyeljük magunkat külső szemlélőként legalábbi egy hétig. Nézzük meg mik azok a tevékenységek, melyek közben igazán jól érezzük magunkat. Ha visszaemlékszünk, hogy mit csináltunk éppen, amikor felszabadult a lelkünk és kicsit letettük a gondokat, akkor meg is találtuk a  mi töltőnket :) Sajnos nagyon sok ember él igazi mókuskerékben, és simán lehet, hogy egy hét alatt nem volt neki olyan tevékenység, amely örömmel töltötte volna el őket. Nekik javaslom, hogy próbáljanak kitörni a monotonitásból, nyissanak a világra. Próbáljanak ki új dolgokat, hobbikat, bármit! Hagyjanak időt arra, hogy megtalálják azt az elfoglaltságot, amikor érzik a pozitív energiákat. Nézzenek magukba, és keressék mi az, ami igazán örömet okoz számukra.

Szánjuk rá időt, és rendszeresen töltsük az elemeinket. Ez nagyon fontos, mert manapság az emberek leginkább csak a saját problémáikkal foglalkoznak. Hiszem, hogy ez azért van, mert egyszerűen elfogytak, elfeleljtenek élni, töltekezni. Márpedig ha nincs miből, akkor adni sem tudnak. Csupán a túlélésre játszanak, nincsenek olyan energiatartalékaik, melyekből másoknak is tudnának adni. Márpedig az odafigyelésre, önzetlen segítségnyújtásra, kedvességre óriási szükség van a világban. Idén mindennél jobban. Töltekezzünk, adjunk, visszakapunk. Ez lenne az ideális körforgás, erre törekedjünk.

Én például képes vagyok mosolyogni egy erdei séta, vagy bringázás közben :) Kicsit biztos bolondnak néznek, ha véletlenül szembetalálkozom valakivel, de nem érdekel, mert tudom, hogy nekem ez kell a töltekezéshez. Ez a hetem igen sűrűre sikerült munka szempontból, de nem panaszkodom, pont itt volt ennek az ideje. A csúnya ködös, nyirkos és hideg idő se csalogatott kifelé, hiába tudom, hogy erre van szükségem. Ezen a héten nem volt semmi kinti tevékenyég, és bizony 4-5 nap pont elég volt arra, hogy én is olyan borúsan lássam a kinti világot, mint amilyen felhők voltak az égen. Egyet tudtam: ma akármi történik, ki kell menjek, mert már teljesen lemerültek az elemeim. Megmondom őszintén, nekem is nehezemre esik ilyen szürke hidegben rávenni erre magam. Most a sár miatt a bringát nem is erőltettem, de sétálni kimentem. Meg kell mondjam, hogy lélegzetvételről lélegzetvételre éreztem, hogy töltődik vissza az energiám. Nem foglalkoztam a ködszitálással, a szürkességgel és a hideggel sem. Elkezdtem újra jelen lenni a természetben, felfedezni az apró szépségeket. Megcsodálni a vízcseppeket a fűszálakon, leveleken. Elmerülni a végtelen színkavalkádban, beszippantani a friss levegőt, végigskálázni a barna és zöld összes árnyalatát. Élvezni a csendet, meghallani a természet hangjait. Csak menni, lépésről-lépésre és érezni, ahogy újra áramlik az energia a testemben. Nekem a természet a töltőm, része az életemnek. 

Remélem, ha másra nem is, de arra jó lesz a bejegyzésem, hogy elgondolkodj, neked rendben van-e az energiaszinted, kell-e töltekezned. Arra kérlek, ha tudsz adj. Adj másoknak is a kedvességből, odafigyelésből. Jó lenne, ha helyreállna végre a világ! 

Bevallom, nekem mindig nehézséget okoz, amikor évszakot váltunk. Mikor egyik napról a másikra rövidnaciban, pólóban tekerhek, az sem könnyű. Az őszbe belépni talán még nehezebb. Hirtelen lehűl a levegő, viharfelhők jönnek és általában kegyetlenül fúj a szél. Hát a szelet nem sok bringás szereti :) 

Tegnap pont a fenti időjárási viszonyok miatt gondoltam, hogy ideje lenne újra ráülni a benti paripára - ami igazán dögunalmas.. Nulla motivációm volt hozzá, és hát fél óra után le is jöttem róla.. Hát nem lesz kedvenc továbbra sem :) Amúgy tavasszal ugyanilyen nehezen indultam az első kinti körre! Szóval az évszakváltásokat nem szeretem..

Ma úgy döntöttem, hogy fokozom kicsit a motivációt és rossz idő nem számít, megyek egy élménykört :) Így is lett, hiszen mini távot mentem, de kiélveztem minden percét! Persze túlöltöztem megint :) De nem számít! Az ősz színe csodásak - talán ezt szeretem legjobban ebben az évszakban. Bármerre nézek sárgák, narancsok, aranyló barnák tűnnek fel a zöld színek mellett. Ma a borús idő miatt még szebbek voltak a színek! Imádtam :)

Most gyalogos, sőt sétálós programajánlót hoztam! :) Legifjabb családtagunkat vittük egy kellemes erdei sétára a Budakeszi Arborétumba. Olyan helyet kerestünk, ami a közelben van, nem túlságosan zsúfolt, babakocsival bejárható és természetközeli. Nos, a fenti feltételeknek maradéktalanul megfelel a hely :)

Igazán sok fafajta és élővilág található ezen a területen, érdemes nyitott szemmel és füllel sétálni. Többféle fenyő, tölgy és megannyi fafajta akad utunkba a kis ösvényeken. 

Láttunk például erdészcsillagot is, amiről én nem is tudtam korábban, hogy micsoda :)

Volt sok gombaféle és még erdei ciklámen is a lombok alatt.

Ezen kívül összefutottunk egy méretes erdei siklóval és egy igazán cuki pelével is :)

Mindehez még hozzátartozik, hogy a hely teljesen babakocsi és gyerekbarát - van egy szuper erdei játszótér is, ahol mi is megpihentünk egy kicsit. :)

Nagyon jól éreztük magunkat, szerintem még visszatérünk! :)

A Great Ocean Road Ausztráliában van, és a 243 kilométeres útszakaszt több mint háromezer, első világháborúból visszatérő katona építette elesett bajtársaik emlékére. Nem szeretem az aszfaltot, de ezen nagyon szívesen végigtekernék! :)

Nyilván nem ment el az eszem - és a lottón sem nyertem - hogy most odautazzak egy kis bringázásra. Azonban van egy nagyon erős csajszi Orosz Gabi, aki egy ideje igen sok inspirációt ad nekem kitartásával és fantasztikus céljaival. Szóval nála láttam, hogy belevágott több olyan virtuális kihívásba, amit én eddig csak nézegetni mertem. Itt találtam egy Great Ocean Road tematikájú kihívást, amire most hirtelen felindulásból be is jelentkeztem :) Innen is köszi Gabi!!

Szóval, ha minden jól megy (miért ne menne?!) akkor előbb-utóbb összekaparászom a teljesítéshez szükséges 240 km-t sétálva, futva?, bringázva :) Jelentem: az első igen csekély 3,5 km teljesítve!

Az a helyzet, hogy mostanában sokszor kellemes érzéssel gondoltam vissza a tavaszi karantén időszakra. Furán hangozhat, de tényleg így van :) Ugyanis szerintem akkor voltam fizikailag a legjobb formámban idén.. Szinte a túlélés vezérelt, de majd minden nap sétáltam, szobabringáztam és még egy 5 km-re felkészítő futós edzéstervet is nyomtam Lakatos Éva futóedzőnek köszönhetően. Hozzáteszem sikerült is egyben lefutnom az 5 km-t május 30-án minden szkepticizmusom és hátrányom ellenére! :) Aztán valahogy sutbavágtam az egészet, nem is futottam azóta egy métert sem.. sajnos.. 

Aztán ma jött egy kis extra motiváció egy új túracipő személyében :) Gondoltam egy hirtelent és el is kezdtem a sétát újra. Meg is lett a 3,5 km-es köröm. Ugyan vízhólyagokkal tarkítva az új cipellőnek köszönhetően, de annál boldogabban tértem haza. Végre érzem, hogy élek! :)

Hogy jön ehhez a bogár? Hát úgy, hogy útközben találkoztam egy cuki kis ganajtúró bogárkával, aki bizony a hátán fetrengve kalimpált keservesen (itt azért éreztem, hogy rokonlelkek vagyunk! :)). Természetesen segítettem neki talpraállni, és továbbmenni. Nekem is ez a célom, hogy menjek tovább. Mert a mozgás tart életben, ez kell mindenhez. A zselici kudarc után még nincs kellő bringás motivációm, így marad az erdő és mindenféle mozgás, ami örömet ad. Például a séta. 

"Ha nem repülhetsz, fuss! Ha nem futhatsz, menj! Ha nem mehetsz, csússz! De bárhogy is legyen: mozogj!" (Ifj. dr. Martin Luther King)

Adós vagyok egy beszámolóval, és mivel a héten nem igazán vagyok formában, így új beszámoló helyett jöhet az elmaradás :)

Régóta tervben volt, hogy csapódom a keresztfiamhoz, ha mennek rokonlátogatóba Csákvárra, és befér a bringa. Míg ők családoznak én tekergek a környéken, utána meg hazahoznak. Hát az augusztus 20-i ünnepnapra ezt össze is szerveztük végre! Meleg, de csapadékmentes időt mondott, hátizsákoltam és mentem.

A terv az volt, hogy Csákvárról áttekerek Várgesztesre a legrövidebb úton (nem baj, ha aszfalt) és onnan megyek egy erdei kört - ott már valamennyire ismerős vagyok. Csákváron még sosem voltam előtte bringával. Én alapvetően google térképet, turistajelzéseket használok a tájékozódáshoz. Úgy voltam vele, hogy ha bármi van, csak megcsörgetem a keresztfiam és már jön is felmentősereg :) Hát igen.. csak azzal nem számoltam, hogy a drága jó t betűs szolgáltatónak gyakorlatilag Csákvár határán túl már nincs térereje..

Szóval elindultam az aszfalton a térkép szerint 14 km-re lévő Várgesztes felé. Jöttek emelkedők, de az aszfalton nem volt vészes a dolog, és még reggel annyira meleg sem volt. Aztán ahogy az aszfaltos út beért az erdőbe, már láttam a gyönyörű táj ellenére, hogy bizony itt nagyon nagy esőzés volt, mert gyakorlatilag egy 10 cm-es iszapréteg volt az aszfaltúton is.. Beljebb még gázabb volt a helyzet, kimosta az egész erdőt az eső :( Szóval jött az elágazás, ahol le kellett volna térnem az aszfaltról.. Legalább is kb., ugyanis a térerő híjján nem tudtam pontosan hol vagyok :) Persze egy lélek sem járt arra - még autósok sem, hiszen tiszta vízmosás volt az út.. Volt két út is, amin megpróbáltam letérni, de rövid próbálkozás után vissza is fordultam mindkettőről - mondván, nem biztos, hogy jó felé haladok, nincs térerőm, és a sár is tengelyig ér.. Eldöntöttem, maradok az aszfalton. Mivel ez amúgy csodaszép rész, nem is bántam. Becsorogtam Vérteskozmáig, ahol megláttam a turistajelzést, és gondoltam, innen már sima ügy lesz Várgesztes. Mentem is elég sokat az erdőben az aszfaltos úton, szépen a sárga jelzésen. Ott a km óra szerint már csak kb. 2,5 km-re lehettem Várgesztestől, mikor is levitt az aszfaltról a jelzés a terepre. Nem bántam, bár nehezen haladtam, de csodaszép volt. Mentem is boldogan, hogy már mindjárt Gesztesre érek :) Ekkor jött egy hármas elágazás, egyenrangú utakkal... Mindhármon elindultam, de jelzés egyiken sem volt! Itt adtam fel.. Visszafordultam Vérteskozma felé. Ekkor már eléggé nyomasztott, hogy nem tudnak elérni, és én sem tudok elérni senkit, így gondoltam, Kozmáról bejelentkezem és megreggelizek. Egész Vérteskozmán nem volt térerő :) Már kínomban megkérdeztem egy helyi bácsit, hogy mégis honnan tudok telefonálni, mondta hogy menjek fel a falu tetejére és a szántóföld szélén van egy ki térerő... Mire felértem már nem voltam túl jó hangulatban, de megcsörrent a telefonom, szóval gyorsan letudtam a bejelentkezéseket. Egy csodaszép helyen megettem a szendómat, és öntöttem magamba némi koffeint. Addigra már nagyon meleg volt. Úgy döntöttem elég lesz visszatekerni Csákvárra, mára ennyi. A visszagurulás gyorsan ment.

Nagyjából 35 km és 500 m szint azért csak összejött. Pihinapra elég is :)

Tanulságok:

Legközelebb Várgesztesre kérem a fuvart :)

Amit látok elsőre lefotózom, nem majd visszafelé, mert abból semmi nem lesz :)

A történet kb. 3 évvel ezelőtt kezdődött, amikor először láttam ezt a versenyt. Annyira megfogott a pálya szépsége, hogy mindenképpen szerettem volna ezen a versenyen elindulni. De persze nem indultam :) Mert ez általában mindig szezonnyitó verseny kora tavasszal, amikor az ember még nem igazán van versenyformában.. Mármint a hozzám hasonlók :) Ráadásul számomra nagy falat: 32 km és 750 m szint van benne - természetesen a rövidtávról beszélünk. Szóval eddig mindig győzött a bátortalanság, aztán meg jött a "bánt, hogy kihagytam" érzés.. Tavaly nyáron a családdal azonban teljesen véletlenül a Zselic lábánál nyaraltunk, így volt szerencsém körbenézni élőben is a helyszínen. Teljes szerelem a hely! Akkor döntöttem el, hogy 2020-ban mindenképpen rajthoz állok ezen a versenyen. Persze, ahogy kell, 2019 év végén be is neveztem az első lehetséges alkalommal. Aztán lelkesen edzettem (magamhoz képest viszonylag sokat) és egyre parásabban vártam a dátumot, ami áprilisban lett volna.. Aztán a covid járvány mindent felülírt... A verseny dátuma törölve lett, vártuk az infót, hogy pótlásra kerül-e idén még vagy sem. Hozzáteszem, pont a járvány miatt idén ez volt az első és most ez is lett az utolsó versenyem. Mikor kiderült az augusztus 9. fix dátum, a férjem javaslatára szállást foglaltunk, hogy reggel ne koránkeléssel és utazós fáradtsággal vágjunk bele a versenynapba. Szombaton megérkeztünk, a szállás szuper, más versenyzők is voltak ott, ráadásul a szállásadónk aznap futotta le ugyanott a terepfutás egyik számát. Átvettem a rajtcsomagom és felmentünk a kilátóhoz is. Minden csodásnak ígérkezett!

Betartottam minden verseny előtti protokollt, amit edzésfelkészítőmtől Zelenij Lindától kaptam - ezúton is köszönöm neki a profi tippeket! Borzasztó meleg volt, igazi kánikulai nap - így utólag, valószínűleg ez lett a vesztem. Elmentem a bemelegítő körre, ahol már éreztem, hogy ez bizony rohadt nehéz lesz, nehezen ment a dolog. Sajnos a rajthoz egészen hátra sikerült csak beállnom, ez sem volt ideális. De önmagamhoz képest egészen nyugodtan rajtoltam, jó fej, de teljesen idegen sportársak biztatása közepette. Természetesen egy emelkedővel indult a rajt a Ropolyi tó partjáról a kilátó felé. Szokás szerint én zártam a mezőny végét, de általában ez így van, nem aggódtam miatta. A terv az volt, hogy felveszem a saját tempóm, és majd a lefeléket megnyomom. A cél az volt, hogy teljesítsem a távot, időelvárásaim nem igazán voltak. De már az első emelkedőn 187-ra szökött a pulzusom, ami túlszárnyalta az eddigi maxpulzusomat... Itt még azt gondoltam, biztos a kezdeti adrenalin az oka. Próbáltam lassulni, légzéstechnikával visszanyomni, de nem sikerült. Aztán igyekeztem elengedni ezt a gondot, úgy voltam vele, hogy mindig az első 4-5 km a legnehezebb, majd helyreáll a dolog. Sajnos nem így történt, egészen 189-ig szökött fel az érték.. A még nagyobb gond az volt, hogy nem is tudtam sehogy 180 alá tolni, még lejtmenetben sem. Az 5-6 km tájékán már éreztem, hogy baj van, kezdtem nagyon vacakul lenni. Innen fejben azt hiszem már feladtam.. Úgy voltam vele, hogy valahogy elkecmergek a 14 km-nél lévő frissítőponthoz, aztán ha megy megyek tovább, ha nem, akkor kiszállok. Hát nem jutottam el addig sem.. Az első fix pontnál, ahonnan tudtam, hogy visszatalálok a rajtzónához letértem a pályáról és visszafordultam. Bekapcsolt a robotpilóta, és leszállította a gépet.. Lefelé gurulva tudatosodott bennem, hogy már nem vagyok versenyben, TÉNYLEG visszafordultam :( Akkor már nagyon szarul voltam, odagurultam a kislányhoz, aki levette a chipemet. A High5 sátornál két nagyon kedves hölgy azonnal a kezembe nyomott egy hideg vizet - szarul nézhettem ki :) Én pedig kétségbeesetten kerestem a férjem és a lányom a szememmel, mert éreztem, hogy nem bírok állni a lábamon. Mikor megtaláltam őket már zokogtam, mint egy kisgyerek.. Akkor értetettem meg, hogy ennek a versenynek számomra vége :( Borzasztó érzés volt! Iszonyúan csalódott voltam!

Fejben tudom, hogy jó döntést hoztam, de a lelkem attól még nagyon fájlalja ezt a dolgot. Igyekszem ezt helyretenni magamban, és újult erővel nekivágni az útnak. Mert az út megy tovább, ez nem kérdés.